Az Iszlám Állam rabszolgává tette, de elmenekült és ma az áldozatokért harcol – Interjú Nadia Murad Nobel-békedíjas aktivistával

Nadia Murad egy kis jazidi faluban nőtt fel Irak északi részén. Nehéz, de békés gyermekkora volt, édesapja halála után édesanyja egyedül nevelte őt és tíz testvérét. 2014-ben az Iszlám Állam elfoglalta Nadia faluját, és több száz férfit és idős nőt lemészároltak, köztük a lány édesanyját. A terroristák azzal vádolták a jazidiket, hogy sátánimádók. A lány kilenc bátyja közül hatot kivégzett az ISIS, a 21 esztendős Nadiát pedig elrabolták 6800 másik személlyel együtt. A fiatal lányt Moszulba vitték, ahol megerőszakolták, rabszolgává tették és arra kényszerítették, hogy térjen át az iszlámra. Néhány hónap rabság után sikerült megszöknie és Németországba menekült. 

2015 decemberében alig egy évvel szökése után felszólalt az ENSZ Biztonsági Tanácsában. Később elmondta: egy egyszerű faluban nőtt fel, az, hogy „ENSZ” vagy „nemzetközi közösség” csak szavak voltak számára. Ezzel a beszéddel kezdődött a lassan egy évtizede tartó aktivizmusa: Nadia ma a Nadia’s Initiative nevű szervezet igazgatója, amely aktívan munkálkodik azon, hogy meggyőzze a kormányokat és a nemzetközi szervezeteket, hogy támogassák a jazidiek földjének újjáépítését és segítsék a szexuális erőszak áldozatait bárhol is élnek a világon. 

Nadia Muraddal a Közszolgálati Egyetemen készítettünk interjút, ahová Varga Réka dékán meghívására érkezett. A Nemzetközi Jogi Tanszék vezetője egyedülálló kurzust indított, amely a háborúban elkövetett szexuális erőszak témáját járta körül. A kurzuson meghívott előadóként részt vettek a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságának (ICRC) szakértői és maga Nadia Murad, aki 2023-ban a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Tiszteletbeli Polgára címét kapta. 

***

Irakban nőtt fel, békés gyermekkora volt, aztán jött az Iszlám Állam… elrabolták, de megszökött és Németországba menekült. Rendkívüli életút ez. Elmondaná, hogy mikor és miért döntött úgy, hogy megosztja a történetét? 

Azt hiszem az első pillanattól kezdve, hogy megérkeztem a táborokba és tudatosult bennem, hogy túléltem, el akartam mondani a történetem. Nem mentem azonnal Németországba, hanem táborokban voltam és ott azt éreztem, hogy a túlélésem azzal a felelősséggel jár, hogy megosszam a világgal hogyan használják a szexuális erőszakot fegyverként, hogyan teszik tönkre a nőket. Ezt megtették velem, de megtették az unokahúgaimmal, a szomszédjaimmal és az osztálytársaimmal is, és ezeknek az emlékét nem tudtam kitörölni. 

Akkor még nem is sejtettem, hogy a szexuális erőszakot más háborúkban és más országokban is fegyverként használták, csak azt tudtam, hogy ez az én közösségemben megtörtént. 

A túlélés azt is jelentette, hogy hátra hagytam a szeretteimet a fogságban. Ez lelkiismeretfurdalást okozott, és feltettem magamnak a kérdést: mi az én felelősségem? S felelősnek éreztem magam, annak ellenére, hogy sokan, köztük rokonok is mondták, hogy nem kellene annak éreznem magam. De olyasminek voltam a tanúja, ami nemcsak egy emberrel történt meg. Azt hiszem nem akartam volna elmondani a történetemet, ha csak velem történt volna meg, de ez nem csak az én történetem volt: kilenc és tíz éves kislányokat erőszakoltak meg, terhes nőket, fiatal lányokat… elragadták őket az otthonukból. Így azt éreztem fontos, hogy megosszam a történetem, a kockázat, a szégyen és a stigma ellenére. S a mai napig ezt teszem. 

Nadia Murad elmondja a történetét az ENSZ-ben 2019-ben. „Ha a lefejezések, a szexuális rabszolgaság, és a gyerekek megerőszakolása nem kényszerítenek arra, hogy tegyetek valamit, akkor mikor fogtok cselekedni?” – tette fel a kérdést az összegyűlt vezetőknek. 

Itt Európában keveset tudunk a jazidi közösségről, a legtöbben akkor hallottak róluk először, mikor az Iszlám Állam célponttá tette a csoportot. Tudna pár szót szólni a jazidikről?

A világ valóban nem hallott rólunk, de a régióban nagyon sok felé éltünk. Voltak jazidi közösségek Törökországban és Szíriában is, de leginkább Irakban, ahol több ezer éve éltek jazidik. 

Irakban sok helyen nem mertük követni a vallásunkat. Nagyon sok tévhit élt a jazidikkal kapcsolatosan: hogy a pávát dicsőítjük; nem a szent könyv népe vagyunk; nem vagyunk tiszták; és nem hiszünk Istenben. Ezek voltak a rólunk alkotott tévhitek, és ezt az ISIS arra használta, hogy megindokolja a kiirtásunkat. Pedig ugyanolyanok vagyunk, mint más vallási kisebbség. Különbözünk, megvan a saját vallásunk, ünnepeink, de mi is Istenben, csakis Istenben hiszünk. 

Valóban a szimbólumunk a páva, mert ez egy olyan madár, aminek a színei azt jelzik, hogy minden különböző hátterű ember képes az együttélésre. A nap is egy szimbólum, napfelkeltekor és naplementekor imádkozunk, szembe fordulunk a nappal és nem formális imádságban imádkozunk, hanem azt mondjuk Istennek, amit csak szeretnénk. Ezeket mind ellenünk használták, azzal vádoltak, hogy napimádók vagyunk és nem hiszünk Istenben. A tévhitek lehetővé tették az ISIS számára, hogy ezekre hivatkozva rabszolgává tegyenek embereket és arra kényszerítsék őket, hogy elhagyják az otthonukat. Egy interjúban nehéz bemutatni egy nagyon régi vallási csoportot, de fontos tudni, hogy hasonlóan más vallási kisebbségekhez, mi is csak békében szeretnénk élni. 

Milyen ma a jazidik helyzete Irakban?

Augusztusban lesz a 11. évfordulója az ISIS támadásának. Nagyjából 90 ezer ember még mindig belső menekült. Sokan visszatértek Szindzsárba, ahol mi is dolgozunk, de sokan nem kapnak elég támogatást, hogy újraépítsék a házaikat. Irak nem igazán támogató.  Nagyon sok projekt van: iskolákat, klinikákat építettünk a túlélőknek, és abban a régióban, amit elpusztított az ISIS. Több, mint 80 tömegsírt fedeztek fel. A közösségnek szüksége van a nemzetközi közösség és az irakiak támogatására, hogy hazatérhessennek, és újraépíthessék az életüket. Nagyon sok a bizonytalanság. 

Talán adjuk fel a megtalálásukat? Nagyon sok holttest nem került elő. Az édesanyám, négy fiútestvérem, az unokaöcsém, az unokahúgaim holttesteit nem sikerült azonosítani. Az olyan családoknak, mint például a miénknek adna némi vigaszt, hogy eltemethetjük a szeretteinket. Azonban ez a folyamat fájdalmasan lassú. De az emberek elszántak arra, hogy visszatérjenek otthonukba, és megmutassák az ISIS-nek, hogy oda tartozunk, és soha nem fogunk eltűnni. Ugyanakkor támogatásra van szükségük ahhoz, hogy talpra álljanak és újjáépítsék az életüket.

Olvastam arról, hogy bíróság elé viszik az ISIS-t, több ügy is folyik. Mit jelent ön számára az igazságosság? Mikor érezné azt, hogy valóban igazságot szolgáltattak az ügyében? 
Úgy gondolom, hogy az igazságosság mindannyiunk számára más jelentést hordoz. Számomra az igazságszolgáltatás azt jelenti, hogy eltemetik a meggyilkolt szeretteimet, azonosítják őket, hogy jobban érezhessem magam, tudva, hogy anyám, testvéreim és unokahúgaim földi maradványai nem egy bagdadi épületben hevernek. Már évek óta várunk arra, hogy előkerüljenek az unokahúgaim, az unokaöcsém és a sógornőm, akik már több mint egy évtizede eltűntek. 

Nem csak a lerombolt épületek újjáépítésére van szükség, hanem az emberek bizalmának visszaszerzésére is, arra, hogy tudjuk: újra együtt élhetünk, és kapcsolódhatunk gyökereinkhez, kultúránkhoz és hagyományainkhoz. Az igazságszolgáltatáshoz vezető út hosszú és gyakran sötét.

Nem lehet könnyű önnek állandóan ezekről a témákról beszélni, újra és újra. Mi motiválja mégis arra, hogy ezt tegye? 

Azok a fiatalok motiválnak, akiket szinte minden nap látok, amikor ilyen rendezvényeken veszek részt, és akik odajönnek hozzám, és megkérdezik, hogyan tudnának változást elérni. Ma reggel például volt a szexuális erőszakról szóló kurzuson egy csoport, ahol 25 diák volt, többségük lány, és a könyvemet olvasták, és nagyon sok mindent akartak tudni. Amikor ilyen üzeneteket kapok, hogy „Olvastam a könyvedet, és most már nagyon sokat tudok erről a témáról. Jogot akarok tanulni, mert szeretném, ha ezeket az elkövetőket felelősségre vonnák” – ez nagyon motivál. 

Minden üzenet és megjegyzés, amit kapok, motivál, hogy folytassam a munkát. De ahogy mondta, ez nem könnyű. Nehéz feladat. Sok emberrel találkozom, nagyszerű emberekkel, ez a legcsodálatosabb része a munkámnak. 

De, ahogy mondtam ez személyes ügy is. Nem úgy nőttem fel, hogy ezt a munkát fogom csinálni. 

Sok rangos díjat kapott, köztük a Nobel-békedíjat is. Mit jelentenek ezek a díjak önnek? 

Aktivistaként és mint olyan ember, aki véget akar vetni a szexuális erőszak háborús fegyverként való használatának, úgy gondolom, hogy ezek a díjak platformot biztosítottak számomra, felerősítették az üzenetemet és növelték a tudatosságot. Természetesen nagyszerű volt, hogy ezeken a díjátadókon és elismeréseken keresztül közvetíthettem az üzenetem. De a díjak önmagukban nem elégségesek. Ezek csak elismerések, és van egy tévhit, hogy ha Nobel-díjat kapsz, akkor bármit megtehetsz. De ez nem így van, ez csak elismerés és megtiszteltetés, a munka ezzel nem ér véget. 

Hiába van egy Nobel-díjam, amikor befejezem ezt a beszélgetést majd visszamegyek a hotelbe, sétálok egyet, és csak egy normális ember vagyok. Írtam egy könyvet, mert ez a munkám, és büszke vagyok mindenre, és hálás vagyok minden elismerésért, de a nap végén csak egy ember vagyok, aki élvezem a kávémat és a hosszú futásokat, és reggel, ha felkelek elmesélem a férjemnek mit álmodtam az éjjel. 

Nyitókép: Nadia Murad/Ficsor Márton